- De ez valami tinikről szól nem?
- Ez rózsaszín...
Ezeket a reakciókat a melóhelyen kaptam, de a buszon/metrón/villamoson is furán nézték, ahogy egy majd' két méteres, nagydarab, szakállas alak egy ilyen tipikus csajos könyvet hurcol. De miért ne? Másoknak meg van pofájuk a Szürke ötven árnyalatát olvasni a metrón.
Tulajdonképp meg pont teszek rá, ki mit gondol, mert a könyv egyáltalán nem volt rossz.
Kalapos Évával az Olvasás éjszakáján találkoztam. Igazság szerint ott sem kellett volna lennem, mert én a Brandon Hackett előadásra akartam menni, de miután bekukkantottam a Libri könyvpalotába, és megállapítottam, hogy a nem létező hülyetárgyak előadásának gyakrolatilag köze nincs a sci-fihez (vagy legalábbis amit én hallottam belőle, annak nem volt) inkább visszamásztam a Hátsó Kapuba Ciccnyoghoz, és Zoltánhoz. (Pedig amúgy szeretem Hackett írásait, de ez a téma speciel nem érdekelt annyira, hogy egyedül végigüljem.)
Ciccnyog Grecsó 'Cuki' Krisztián előadására várt, aki (habár a könyvétől, amit olvastam, nem dobtam triplaszaltót) egyelőre a legjobb fej magyar írónak tűnik. Egyszer meg kell innom vele egy sört, hogy ez az elmélet bizonyítást nyerjen.
'Cuki' Krisztián, alias Cukri (nem én neveztem el, a körülöttem élő lányok rajonganak ily' módon érte) egy fiatal hölggyel foglalt helyet a földön nyomorgó jónépek előtt, akit énekesnőként mutattak be, de megjegyezték, hogy hamarosan megjelenik az első kötete is. Épp ezért a háttérben folyamatosan a D.A.C. borítóját vetítették ki.
Nótáztak néhányat, viccelődtek, aranyosak voltak. Az énekesnőt Kalapos Éva Veronikának hívták.
(A képeket az írónő, illetve a könyv facebook-oldaláról húzkodtam le, remélhetőleg ez megbocsátható.)
A borító nem fogott meg. Azt se igen raktam össze, hogy akkor ez most verseskötet, vagy mi akar lenni. Nem is foglalkoztam vele. Aztán néhány héttel később, a megjelenésekor találtam egy online részletet a könyvből. Ebből már sikerült kihámozni, hogy ez egy tinédzsereknek íródott, ifjúsági regény a 16 éves korosztály szerepeltetésével. Noha ez nem az én világom, és a részlet alapján sem dobtam el az agyam, úgy gondoltam, miért ne adhatnék neki egy esélyt? Úgyis szeretnék megismerkedni a kortárs magyar irodalom képviselőivel. Főleg, ha jócskán van rá előrendelési kedvezmény, mert bevallom, jószántamból nem adnék 3000 forintot egy ilyen könyvért.
Azt azért megjegyzem, hogy ha nem láttam volna élőben az írónőt, biztos vagyok benne, hogy bottal se piszkáltam volna a kötetet, mivel azonban egy intelligens, jó humorú lányt láttam Grecsó mellett, feltételeztem, hogy nem egy Barbibébi 2-t fogok az arcomba kapni. Komoly olvasmányaim között pedig kellett valami agyzsibbasztás is. Ha rossz lesz, legfeljebb lerántom a francba, és még egy kortárs magyar írót haragítok magamra.
Nem mondhatnám, hogy előítéletesen vágtam bele, noha alapjáraton idegesítenek a gimnazisták. Így hát igyekeztem nem túl sokat várni, azt azonban leszögeztem magamnak, hogy ha ezek a tinik itt elkezdenek nekem ájfónokról, meg márkás kabátokról, esetleg az élet vélt igazságtalanságairól nyígni, akkor falhoz csapom a kötetet. Esetleg begyújtok vele.
Csalódtam.
Mármint kellemesen.
Habár 16 éves tinilány sosem voltam (és már nem is leszek) de azt kell mondjam, ez még 24 éves fejjel is egy egész kellemes olvasmány volt.
Két napig föl-alá masíroztam ezzel a könyvecskével. A metrón furán bámultak, a 32-es buszon kinéztek, a kollégáim pedig bizonyára megállapították, hogy valami komoly gond lehet velem (esetleg megmelegedtem) mert nem fárasztottam magam azzal, hogy becsomagoljam újságpapírba a borítót. De nem zavartattam magam.
Noha nem rágtam tövig a körmömet, azt vettem észre, hogy kezd érdekelni, mi történik a szereplőkkel. Nem kellett erőszakkal rávennem magam a folytatásra, és ami a legfontosabb: a tinik nem idegesítettek halálra! Ezzel már túlszárnyalta minden elvárásomat.
A könyv alapvetése a magány. Ami azért is furcsa, mert a "tündéri" névvel rendelkező Fellegi Flóra, a könyv elején egyáltalán nem tűnik egy remetealkatnak. Az iskolában vannak barátai, sőt, a fiúbarátja rövid ideig a pasija is volt. Ami hiányzik neki, az egy legjobb barátnő, (vagy BFF, habár berzenkedek ettől a betűszótól) akivel minden hülyeséget meg lelki válságot meg lehet beszélni. És ez, azt hiszem, a legtöbb fiatalt foglalkoztatja. Engem legalábbis végigkísért a gimiben.
A sztori, mondhatni, semmi extra. Flóra összebarátkozik egy furcsa lánnyal, aki aztán felforgatja az életét. Tinitörténet. Nem maradhatnak ki a jópasik, a szerelem, a titkok... akkor meg miről beszélünk?
Amitől jónak éreztem, az az, hogy a szereplők kellő mértékben átlagosak. Egyik karakter sem mozdult el az extremitás irányába. Nem könnyen bekategorizálható sablonfigurákat kaptam, hogy na akkor ez most a szuperjópasi, ez a méhkirálynő, ez a lúzerlány. Flóra és társasága tényleg átlagos tinédzserek, átlagos problémákkal... és ez jó!
Kellemesen meglepett, hogy a magány mellett olyan hétköznapi, mégis jelentős témákkal foglalkozott a regény, mint a szülői elvárások, a megfelelési kényszer, az önbizalomhiány, és annak leplezése, no és persze az első szerelem. (Ez nyilván kihagyhatatlan, a tinilányok folyton ezen pörögnek... jól van, jól van, a tinifiúk is.)
Egyáltalán nem arról szólt, hogy jaj de szar suliba járni, mert én nem vagyok menő, mások meg igen. Az iskolában történtek helyett sokkal hangsúlyosabbak a szereplők viszonyai, ezzel pedig máris sutba dobtuk azt a tízezer tinifilm és -sorozat által sulykolt alapvetést, hogy a gimi négy éve az egy csodálatos mesevilág, nemmellesleg az élet kizárólagosan legfontosabb időszaka, csak az a fontos, ami ott történik, a semmiségeken való drámázás nélkül pedig senki vagy.
Hát lófaszt.
Nem volt túlzásba vitt álszenteskedés, nem osztotta az észt a fiatalságról, a diákszleng is teljesen rendben volt, (sehol semmi csuncsulázás, volt viszont offolás, meg csekkolás a face-en) egyszóval azt éreztem: végre olyasvalaki ír fiatalokról, aki ismeri is őket. Vagy egyszerűen azért, mert életkorban közel áll hozzájuk, vagy azért, mert foglalkozott velük a könyv megírása előtt.
Helyenként azért picit érezni, hogy első kötet, van egy-két gyermekbetegsége, (amikor a kislány elkezdett zárat törni, akkor futkosott a hátamon a hideg, mert féltem, hogy madseni mélységekbe fogunk süllyedni) de mindent összevetve nem találtam nagyon zavaró dolgokat, és nem bántam meg, hogy elolvastam. Még úgy is, hogy nem én vagyok a célközönsége.
Még emlékszem milyen volt 16 évesnek lenni. Ilyenkor mindenki picit balfasz. Én például nem D.A.C.-ot, hanem K.A.R.M.A.-t alapítottam ennyi idősen, (Kaland, Akció, Rejtély, Misztikum Alakulat) és tényleg csak arra vágytam, hogy foglalkozzanak velem, és megértsenek. Meg talán hogy elhitessék velem, hogy nekem is van létjogosultságom ebben a világban.
Nem akarok a "mai tinik" nevében nyilatkozni, de én például biztos örültem volna egy ilyen könyvnek, ami megmutatja, hogy másnak is lehetnek olyan "hülye" gondolatai és problémái, mint nekem. Már persze ha akkoriban képes lettem volna átlépni a hatalmas kibaszott egómon, és nem gondoltam volna, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter...
Viszont az írói profilkép a hátsó borítón...
Nem tudom, kinek a zseniális ötlete volt, hogy azt tegyék oda, mindenesetre nem kellett volna.
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése